Szenvedelmes gondolatok válság idején
Egy valamire való válság nincs meg komoly világvége nélkül, de 2012. december 21-én az élménytársadalom ismét fellélegezhetett. Ezt a világvégét is megúsztuk! Az alapvilágvégét persze nem, az ugyanis már korábban elkezdődött, de nem mondta be egyik média sem, így nem hivatalos, nem feltűnő. Életünk részévé vált.
A dráma több feldolgozásban, viszonylag lassan pereg le, kellően tragikomikus és végtelenül unalmas, leporolt ősbemutatókkal az Élet Színpadán. „Önöknek kell a megoldást keresni!” Mondta nem is olyan régen a nagy drámaíró (B. B.), vagy ő is csak lefordította egy nagy ismeretlen Úr korábbi üzenetét? A megoldást illetően nem vagyunk könnyű helyzetben. Különösen nem egy eufórikus szerelmi válság idején. (A kolerából könnyebben ki lehetett jönni.) A válság nem új jelenség, az emberiséggel majdnem egyidős. Azóta van, amióta csináljuk.
És csináljuk, és megátalkodott módon ragaszkodunk hozzá, mint a rossz beteg a betegségéhez. Amióta az eszünket tudjuk (?!) állandó politikai, gazdasági, szociális, egészségi és morális válságban vagyunk, hogy csak a legfontosabb válság-típusokat említsem. Ezek folyományaként létezik (lelki) vakság, (minőségi) éhezés, (szellemi) hajléktalanság, (szivacsos-PC) agysorvadás, (hitbéli) immunhiányos szindróma, (szakrális, tehát aranyborjú típusú) devizahiteles csődhelyzet és még számos másféle más-állapot. Ekkora válságban és ennyi meghatározó inger között, ami csak gerjeszti az entrópiát (meg a klímaváltozást), nem csoda, hogy egyre jobban sodródunk. Pláne, ha ezt még az erre szakosodott intézmények is gerjesztik. De ha ebben van az üzlet meg a GDP, akkor ez a dolgok rendje mostanság. A lényeg, hogy kellően le legyünk foglalva a válsággal, mert akkor ezt lehet kezelni. És ha nem lenne válság, mi lenne a válságkezelőkkel?! Még elgondolni is borzasztó.
Ha a természettel (a teremtett világgal), meg a saját természetünkkel (istenképünkkel) lennénk elfoglalva, többre jutnánk ugyan, de akkor mitől működne a folyamatos természeti-társadalmi békeharc a fenntartható fejlődésért és efféle fontos eszmékért vagy rögeszmékért, ha szervesebben akarom kifejezni magam. (Vö. A halál 50 órája c. kultfilm fő mondanivalójával, az újabb háborúkat illetően.) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a helyes felismerés (aha-élmény) helyett agy-fast (agymenést) kap az ember. Ilyenkor, ha nincs komposzt wc-je, alomszéke, száraz toalettje, stb. nem megoldja, csak globálisan szétkeni a problémát… De ne aggódjunk! Az ilyen mintát érték nélkül úgysem hordozza sokáig a hátán az anyaföld. Ennyit most a válságról.
Ötletekkel, módszerekkel, jó tanácsokkal, gyakorlati példákkal, hasznos könyvekkel, sámán dobbal, visszacsapó íjjal, csillagos bicskával, NAV-mentes házipálinkával, varázs- és gyógyfüvekkel, alakor vetőmaggal, gyümölcsész-gyümölcsfa csemetékkel, borzderes tehénnel, bor-decens önkéntesekkel permakultúráltan már bőven elláttuk egymást. Ebben a buzgóságunkban továbbra se lankadjunk, mert attól tartok, egyelőre csak magunkra számíthatunk. (Szoktam újságot olvasni, rádiót hallgatni, ritkán TV-t nézni és néha utazni is.) Attól ne tartsunk, hogy az országot el fogják lepni az élőfalvak, mert azoknak a legfontosabb eleméből van a legnagyobb hiány. A tájban élő emberből. Nagy a sopánkodás, meg a futkosás és a jó szándékú keresgélés, de a hozott anyag sajnos nem elég szerves.
Mindig nagy szeretettel, őszinte kíváncsisággal és gyermeki lelkesedéssel fogadom a hozzám érkezőket. A legtöbbjük mintha ugyanott hallotta vagy olvasta volna a beugró kérdéssort:
- Van-e két hektár termőföld, lehetőleg patakkal, fákkal, villanyvételi lehetőséggel, közút közelben?
- Van-e összeszokott közösség, sokféle, vidám, hasznos és valamilyen rendszerességgel gyakorolt szokásokkal?
- A gyermeknek óvoda, iskola, orvos, tehetséggondozó intézmény ne legyen messze.
- És valami pénzkereseti lehetőség is kell.
Pénz az elképzelésekhez a legkevesebb, de mindenféle ötlettel és hasznos munkával pótolható. Például: honlap készítés, projektvezetés, gyöngyfűzés, gyerek felügyelet, vagy bármilyen segédmunka. Nagyon ritkán kertészeti, erdészeti, állattenyésztési, gyógyászati vagy építési, kézműves esetleg gépészeti tapasztalat.
A jelentkezőknek javaslom, előbb vessék meg az 1/1-es lábukat valahol a közelben. Ha már nincs két hektár, mert azt előttük megvette a holland, belga, német, kínai betelepülő vagy a honi telek spekuláns, akkor kisebbet. A legnagyobb segítség, amit kaphat az elszánt életmódváltó az, hogy 20 éves tapasztalattal le tudjuk vezényelni az életmódváltását A-tól Z-ig. Itt lehet spórolni igazán! (Boldog új lakóink már tudják.) Aztán amikor fölajánlom a közbirtokosság és a régi rend szerinti munkamegosztás, vagy az új rend szerinti együttműködés lehetőségeit, falat látok meg borsót vagy borjút meg újkaput. 2014. után már ezeket sem. (Marad a tájboksz meg a parasztvellnesz.) Rengeteg dolgot újra kell gondolnunk, leginkább újra kell tanulnunk. De hol, kitől, mikor és meddig? Apropó! Van egy új idegidőnk, az elszabott jövőidő. Így például: holnap tanulni akartam.
Nem lennék igazságos, ha először nem magamnak tenném fel a kérdést. Mennyi dolgot, szokást, igényt kellene az agostyáni minden égi-földi jóval bíró 20 hektáros vízgyűjtő-ékszerdoboz határárkán kívül hagyni, hogy természetes szükségleteimnek elegendő, de még derűs és méltányos életvitelt tudjak élni. Amíg ez méltósággal és jókedvemből tehető, nem pedig kényszerűségből.
Szoktuk egymást építő (szálkás és gerendás) megjegyzésekkel segíteni, tegyük ezt ezen túl is, de az nagyon nem méltányos, ha úgy méricskéljük a másik ökológiai lábnyomát, hogy közben a saját csizmánk szorít. Csak nem mutatjuk, mert nem látszik. Hát, ehhez a Prokrusztész-programhoz kívánok először magamnak, aztán minden jó társamnak sok erőt, erős hitet, jó gondolatokat és jó fáról jó gyümölcsöt. Mert előbb-utóbb minden jóra való ember gyümölcsész lesz. Ott áll az Isten kertjében és mást nem tehet. (Esetleg almabort inhalál.)
A testi-lelki erőgyűjtéshez szeretnék egy történetet közreadni Bosco Szent János (1815-1888) életéből. Róla azt kell tudni, hogy olaszországi pap volt, aki a hátrányos helyzetű fiataloknak szentelte életét. (Válság akkor is volt bőven.) Katolikus szerzetesrendet alapított és szaléziaknak nevezte el őket. Még nem volt hivatalosan feltalálva a környezeti nevelés, de az ún. megelőző módszere, amely az értelem, a vallás és a szeretetreméltóság pillérein nyugszik, világszabadalom lett. 1913 óta Magyarországon is működik a rend. Járóföldnyire Agostyántól, Péliföldszentkereszten található a központi rendház, kegytemplom és a lelkigyakorlatos zarándokház, az egyik jeles Mária búcsújáró hely közelében, a Via Margaritarum (magyar El Camino) útvonalára fölfűzve.
De vissza Don Boscohoz és a világvégéhez! Világvége jóslatokkal tele van az emberiség története, így a rendalapító szent idejéhez is kötődik ilyen bejelentés. Ezidőtájt a rendházban, pihenőidőben arról elmélkedtek a szerzetesek: ha biztosan tudott módon, már csak egy órájuk lenne a világvégéhez, ki mit csinálna ez alatt az idő alatt? Don Bosco, aki nagyon szeretett játszani és egészséges humorérzékkel is bírt, éppen biliárdozott, közben érdeklődéssel hallgatta társait. Az egyik fiatal szerzetes így szólt:
- Én azonnal rohannék a templomba, leborulnék az Oltáriszentség elé és könyörögve bánnám a bűneimet.
Egy másik azt mondta:
- Én megkeresném azokat, akiket megbántottam és kiengesztelném őket, mert a végítélet napján csak szeretetben állhatunk az Úristen elé.
Számos hasonló megoldás után a rendfőnökhöz fordultak:
- Már csak te maradtál atyánk, te mit tennél, ha eljönne a világvége?
Don Bosco egy pillanatra letette a dákót, felnézett társaira és így szólt:
- Én játszanék tovább.
No, hogy valami fontos bölcsességgel zárjam az írást, ki mástól, mint Bosco Szent Jánostól szeretnék idézni egy ide kívánkozót. „A legeredményesebb tanítás az, ha azt tesszük, amit tanítunk.”
Ezek után nincs jobb ötletem: Játszanunk kell tovább!
Agostyán, 2013. január 18.
Czumpf Attila