A Sorbus nemzetségnév antik római eredetű (a barkócaberkenye és kerti berkenye megjelölésére alkalmazták). Érdemes megjegyezni, hogy a nemzetségnek létezik olyan modern feldolgozása is, ami ezt a változatos csoportot csak Európában tíz kisebb nemzetségre bontja szét (ebben az értelmezésben az Aria edulis név alkalmazható a Sorbus aria s.str. fajra) – de e dolgozatban maradunk a hagyományos nevezéktani felfogás mellett.
A berkenye nemzetség rendkívül alakgazdag, az elfogadott fajok száma 300 körüli. A fajok döntő többsége az északi mérsékelt övben él, főként (kb. 200 faj) Európában, ezenkívül számos faj endemikus Ázsia belső részeinek hegyvidékein, illetve néhány Észak-Amerikában. A nemzetségre jellemző a hibridizáció és az ehhez kapcsolódó gyors fajképződés, ennek köszönhetően a jelenleg is zajló mikroevolúció egyik gyakori vizsgálati terepe.
Az európai taxonok közül 5 széles elterjedésű, „normál” szexuális szaporodású diploid faj, melyeknek léteznek első generációs diploid hibridjei, illetve e fajokra vezethető vissza a közel 200, hibrid eredetű állandósult, főleg triploid és tetraploid, ritkán pentaploid apomiktikus kisfaj (mikrospecies) is.
A nemzetség egyik diverzitási centruma a Kárpát-medence, ezen belül is a Magyar-középhegység, ahol e pillanatban mintegy 60 faj előfordulása ismert. Magyar vonatkozású tudománytörténeti érdekesség, hogy több neves botanikusunk behatóan foglalkozott e csoporttal (pl. Borbás Vince, Boros Ádám, Jávorka Sándor), közülük is kiemelkedik Kárpáti Zoltán, aki a nemzetség egyik nemzetközi hírű monográfusa volt.
A Sorbus aria binomiális nevezéktannak megfelelő első érvényes közlése a Crataegus aria (Linnaeus 1753, Species Plantarum), amihez a későbbiekben szinonimák sokasága társult a különböző taxonómiai felfogásokban (pl. Aria nivea, Malus aria, Pyrus aria), a Sorbus nemzetségbe Crantz helyezte el.
Az „aria” név Theophrasztosz ókori görög természettudóstól származik (talán egy tölgy fajra alkalmazta), amit aztán a 17. századtól (elsőként talán Bauhin) rendeltek a lisztes berkenyéhez. Szépen csengő magyar társneve a süvöltény.
A lisztes berkenyét taxonómiai értelemben többféleképpen kezelhetjük. A szűken értelmezett diploid taxon (S. aria s. str.) hazánkban ritka. A tágabban értelmezett lisztes berkenye csoport (S. aria s.l., vagy más értelmezésben az Aria alnemzetség) már jóval szélesebb elterjedésű, magában foglalva további közel tucatnyi tri- és tetraploid, apomiktikus kisfajt.
Ezen túl a szakirodalomban előkerül a gyakorlatias megközelítésű „lisztesfonákú berkenyék” entitás neve, amibe már a lisztes berkenye csoport fajainak a barkócaberkenyével (S. torminalis) képzett hibrid eredetű, karéjosabb levelű apomiktikus taxonjai is beletartoznak, e csoport, illetve fajaik ismertetésétől itt eltekintünk.
Alaktana
A lisztes berkenye fajcsoport valamennyi tagja lassan növő, viszonylag hosszú (akár 200 évet is meghaladó) élettartamú, kisebb méretű, erősen ágas törzsű fa, sziklás élőhelyeken néha csak nagyobb cserje.
A kifejlett egyedek (termőhelytől függően) nálunk rendszerint 5–15 m magasak, Nyugat-Európában (illetve parkokban) azonban 20 m-es magasságot is elérhetnek. A törzs és a vastagabb ágak kérge sima, sötétszürke, csak idős korban repedezik. Gyökérrendszere mélyre hatoló szívgyökérzet. A vesszők közepes vastagságúak, vörösbarna kérgűek, kezdetben fehéren vagy szürkén molyhosak, később lekopaszodók. A rügyek tojásdadok, hegyesedők, zöldek (de a napsütötte oldalukon sárgás-vöröses színűek is lehetnek), fényes, ragadós felszínűek.
A levelek szórt állásúak, egyszerűek, tagolatlanok, szabálytalanul fűrészesek vagy gyengén karéjosak, általában hosszúkásak vagy elliptikusak (de a kerekdedtől a lándzsásig változhatnak), ék- vagy lekerekített vállúak, a S. aria s. str. esetében 10–15, a kisfajoknál 7–11 oldalérpárúak. A levélnyél 1,5–3, a lemez 5–15 cm hosszú; kezdetben a levél mindkét oldala nemezes, színe később lekopaszodó, fonáka maradandóan fehér vagy világosszürke nemezű. A fajok megkülönböztetésében kiemelt szerepe van a virágzó vagy termő rövidhajtásokon fejlődő leveleknek, biztos határozásra csak ezek alkalmasak.
Lombozatuk sötétzöld, majd az őszi lombszíneződéssel sárgára színeződő. Lombfakadás után, májusban és június elején nyílnak, a virágok sűrű, sátorozó bugában fejlődnek. A virágok 1,5 cm átmérőjűek, a fehér-sárgásfehér szirmok jóval hosszabbak a csészénél, bibeszál 2-3, a kocsány és a vacok fehéren nemezes. Az (ál)termés 10–15 mm hosszú, világos paraszemölcsökkel borított sötétpiros lisztes húsú almácska (1–2 vörösesbarna maggal), alakja fajtól függően a gömbölydedtől a hosszúkásig változhat.
Elterjedési területe
A lisztes berkenye fajcsoport szubatlantikus-szubmediterrán elterjedésű, közép-európai súlypontú, de Európa déli részének félszigeteire hosszan benyúló areával rendelkezik, elszigetelten előfordul Dél-Skandináviában, az Atlaszban, a Kaukázusban és Kis-Ázsia hegységeiben is.
A szűken értelmezett lisztes berkenye hasonló elterjedésű, de sokkal inkább a hegyvidékekre szorítkozó taxon, amelynek areahatárai némileg bizonytalanok a nehéz határozhatóság következtében.
Számos kisfaj nagyon szűk elterjedésű, egyesek csak néhány négyzetkilométeren fordulnak elő. A kisfajok esetében ugyancsak gyakori a diszjunkt (felszakadozott) area is. A fajcsoport a Kárpát-medencében egyértelműen középhegységi jellegű, szórványosan felhatolva a szubalpin övbe (akár 1500 m-ig) is.
Előfordulása
A szűkebb értelemben vett, diploid lisztes berkenye (Sorbus aria s. str.) Magyarországon bizonyítottan csak a Kőszegi-hegységben és a Bakonyban él, egyéb korábbi középhegységi adatai megerősítésre (a morfológiai vizsgálatok mellett a ploidiaszint felülvizsgálatára) szorulnak, s többségükben bizonyosan a fajcsoport hasonló, de poliploid képviselőire vonatkoznak.
A fajcsoport (az apomiktikus kisfajok révén) a Dunántúli- és az Északi-középhegységben elterjedt (különösen a Vértesben, a Bakonyban, a Bükkben és a Tornai-karszton gyakori), elszigetelt előfordulásai ismertek Sopron térségéből (Soproni-hegység és Fertőmelléki-dombsor), továbbá a Villányi-hegységből.
Bár az előfordulások nagy többsége bizonyosan őshonos és természetes élőhelyekhez kötődik, települések környékén ismertek a kertekből-parkokból történő kivadulások is.
A kisfajok zömmel szűk elterjedésűek (közülük néhány egyetlen hegységben, vagy csak annak egyes völgyeiben fordul elő), a fajcsoport 5-6 képviselője (pl. Sorbus ulmifolia, S. vajdae) Magyarország területén bennszülött (endemikus), néhány további faj hazai előfordulása mellett az Északi-Kárpátokban, illetőleg Ausztriában és Csehországban a határokon túl is megtalálható (pl. Sorbus danubialis, S. collina).
Az állandósult kisfajok mellett, ahol a diploid lisztes és barkócaberkenye együtt fordul elő, ezek első generációs hibridje (Sorbus × decipiens) is felbukkanhat. Hazánkban a fajcsoport valamennyi képviselője védett.
Élőhelye
A lisztes berkenye fajcsoport taxonjai ökológiai igények és társulásviszonyok tekintetében mind Magyarországon, mind egyéb európai élőhelyeiken meglehetősen egyöntetűen viselkednek: általában hegyvidéki jellegű, de mindenképpen sziklás-köves (váz- és kőzethatású) talajokhoz kötődő társulásokban fordulnak elő.
Kedvelik a kiegyenlített, párás mikroklímát, amely különösen a sekély, könnyen kiszáradó termőhelyeken fontos számukra. Talajkémhatás tekintetében a szélsőségeket kerülik, s bár a fajok többsége inkább mészkedvelő, akadnak előfordulások mészmentes alapkőzeteken is.
Fényigényes fajok, általában a felnyíló állományfoltokon, tisztásokon, szegélyekben találhatóak meg, az erősebb árnyalást nem viselik el.
A fajcsoport tipikus élőhelyei a különböző szikla- és szurdokerdők, ahol gyakran pionír jelleggel, a sziklafalakon vagy sziklakibúvásokon fordulnak elő. Ezenkívül meghatározó szerephez juthatnak mész- és melegkedvelő tölgyesekben, bokorerdőkben is, míg a klímaregionális társulásokban (cseres- és gyertyános-tölgyesekben, bükkösökben) ritkábbak, s csak a nyíltabb, sziklás talajú részeken jelennek meg.
A lisztes berkenyével elegyes erdők többsége rendkívül fajgazdag, emellett termőhelyi adottságaik miatt fatermesztésre nem, vagy csak korlátozottan alkalmas társulás, melyeken belül a berkenyék kifejezetten „indikátor jellegű” fajok: kijelölik a teljes kíméletre érdemes erdőfoltokat.
Változatossága
A fajcsoport képviselői egymáshoz morfológiailag nagyon hasonlók (bár a kismértékű különbségek következetesen ismétlődők), biztos felismerésükre csak néhány specialista képes. A csekély alaktani eltérések mellett külön nehézség a növények nagyfokú fenológiai és ökológiai változatossága.
A határozásban elsősorban a rövidhajtások levelei, valamint a termések színe, mérete és alakja játszanak szerepet, az árnyéklevelek, valamint a hosszúhajtások általában nem alkalmasak az azonosításra. Fontos szerepe lehet a ploidiaszint megállapításának, illetve a legújabb molekuláris vizsgálati módszereknek. A Magyarországon megtalálható fajok listája bizonyára még bővülni fog.